A teljes cikk és a videó ezen a linken érhető el:
http://www.pecsma.hu/abszolut-video/a-mese-teremtett-kozosseget-pecsbanyan/comment-page-1/#comment-17193
Egy lelkes önkéntesekből álló csapat vagyunk. A pécsbányai Családok Átmeneti Otthonának kis lakóihoz járunk mesét olvasni heti egyszer, feldobva így a mindennapjaikat.
Pont elcsíptük azt is, ahogy az egyik férfi odasúgja a mellette ülő tizenegykét éves srácnak, hogy "Aha, ők jönnek mesélni!" Leszálláskor, jó hangosan meg is jegyeztem a lányoknak, hogy na akkor, hogy is volt, merre is kell menni? Erre persze készségesen jöttek is segíteni nekünk, hogy valószínűleg egy helyre megyünk. :) Őszintén szólva nekem ez nagyon tetszett, hogy már így várnak bennünket apukák és nagyobb srácok is, és szívesen beszélgetnek velünk. :) Aztán kiderült, hogy korán érkeztünk, és még mindenkit most fürdetnek csak a mesehallgatáshoz, így vártunk kicsit és addig jobban körülnéztünk az akkor még festetlen konyhában, meg az egész épületben. Beszélgetésekből kiderült, hogy vannak, akik ódzkodnak az itt élőktől, amit eddig is tudtunk valahol, de így még sosem került szóba, és ez is egy fura, új impulzus volt. Aztán lassan mindenki megérkezett a társalgóba. Nem annyira sikerült összehozni a "rendes" mesélést, még interaktívan sem, mert nem tudtak percekig egy dologra koncentrálni, így néha játszottunk, néha bele-belekezdtünk egy kis történetbe, ami általában heves lapozgatásba torkollott, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult. Furcsa, hogy most ilyen sok nagyon pici gyerek van. Azért néha megpróbáltam, hogy na jó, de akkor most végig kell hallgatni a mesét, amibe heves bólogatással belementek, de sosem sikerült megvalósítaniuk. :D Az egyik kislány minden mondatot hevesen I-I-G-E-E-E-N felkiáltással nyugtázott, amit gyorsan átvettek a többiek is, és rendszerint nagy viháncolás kezdődött. Az anyukák egyébként annyira kimerültek voltak, hogy 5-10 percen belül elaludtak a kanapékon, a picik pedig játszottak, vagy külön-külön meséléseket kértek tőlünk. Volt aki kicsit oda is bújt egyik-másikunkhoz és úgy igyekezett figyelni pár percet. Én még eddig nem tapasztaltam ilyen közvetlenséget és bizalmat részükről, mióta kijárunk... ez nagyon különös volt. Hazafelé sokat beszélgettünk erről is, meg az egész útról... és azt hiszem mindannyiunkat jobban megérintett ez a mostani, mint eddig tapasztaltam, pedig mindannyian láttunk már rossz körülmények között élő embereket, családokat, de ez a közvetlenség nagyon új impulzus volt. Olyan keserédes... tudjátok. :)
Igyekeztünk bevonni őket, hogy mutassák meg, hogy na most ezen a képen ki-kicsoda, hol az ásó, hol a kiskocsi, vajon miből készülhetett a kiskocsi, mit gondoltok szép dolog volt ez a verébtől? stb. Persze most is volt, hogy valakit ki kellett vinni pelenkát cserélni, vagy eltört a mécses, ilyesmi, de ezeknek a meséknek a bonyolultsági szintje szerintem ezt simán megengedi. :) Meg attól, hogy körülöttünk ültek és együtt fejtegettük a képeket sokkal inkább bele tudtak mélyedni ők is. Persze volt, hogy hosszabb időre megálltunk, ha olyan rész volt, ami nagyon izgi volt, és akkor mindenki elmesélte a legújabb állatos sztorijait, de aztán simán vissza tudtak süppedni a mesékbe. Utána pedig nagy viháncolás kezdődött, végiglapozgatták a mesekönyveket, csináltak random "ki bírja jobban felemelni a hintalovat" verseny, az anyukák "nagy örömére". És alig akartak aludni menni. Szóval ez most nagyon felemelő élmény volt. :) Egyetlen nagyobb kislány volt, ő inkább csak a tesóját pesztrálta, de gondolom, hogy nem annyira kötötte le a vidám katicák és a csiga csónakázni megy,.. stb. történet. E téren még lesz min agyalnunk.