Sziasztok,
az a helyzet, hogy még adósak vagyunk egy beszámolóval, két héttel ezelőttről. Bocs, hogy még nem írtuk meg (mindjárt megértitek), de pótlom a részem és feltöltögetem az új anyagokat is. :)
Szóval a két héttel ezelőtti mesélésünk Rékával és Linával, egy kicsit mélyebb élmény volt az eddigi Futrinkás akciókhoz képest, ezért kicsit hosszabb lesz, bocsi! :) Igazából nem történt különösebb dolog, valószínűleg csak valamivel érzékenyebbek voltunk az impulzusokra az eddigieknél. Valahogy eddig sikerült úgy összehozni, hogy autóval menjek ki, így ez a mostani nekem is az első buszos utam volt, ami már önmagában is sok új ingert adott. Ahogy lassan döcögtünk ki a városból, az egyre változó és csökkenő embertömeggel, és néztünk ki az ablakon, egyre nehezebb volt elhinni, hogy még mindig Pécsett vagyunk. Pedig már jártam erre nemegyszer, mégis a körülöttünk lévő forgatag, és a beszűrődő fények (vagy azok hiánya) egyre különösebb összjátékot produkáltak (ezt már biztos ti is tapasztaltátok). Végig figyeltük, ahogyan egyre csökken a szokásos pécsi középosztály jelenléte, és mind több külvárosi család, kisgyerek és munkásember száll fel. Többen kiszúrták a kezemben lévő Micimackó és Bogyó és Babóca köteteket, amit rendszerint egy-egy picit meglepett mosollyal nyugtáztak (persze, ha megpróbáltam megmutatni a piciknek, rögtön próbáltak úgy csinálni, mintha ők bizony eddig észre sem vettek volna. Persze, Micimackó is érdekesebb titokban. ;) )
Pont elcsíptük azt is, ahogy az egyik férfi odasúgja a mellette ülő tizenegykét éves srácnak, hogy "Aha, ők jönnek mesélni!" Leszálláskor, jó hangosan meg is jegyeztem a lányoknak, hogy na akkor, hogy is volt, merre is kell menni? Erre persze készségesen jöttek is segíteni nekünk, hogy valószínűleg egy helyre megyünk. :) Őszintén szólva nekem ez nagyon tetszett, hogy már így várnak bennünket apukák és nagyobb srácok is, és szívesen beszélgetnek velünk. :) Aztán kiderült, hogy korán érkeztünk, és még mindenkit most fürdetnek csak a mesehallgatáshoz, így vártunk kicsit és addig jobban körülnéztünk az akkor még festetlen konyhában, meg az egész épületben. Beszélgetésekből kiderült, hogy vannak, akik ódzkodnak az itt élőktől, amit eddig is tudtunk valahol, de így még sosem került szóba, és ez is egy fura, új impulzus volt. Aztán lassan mindenki megérkezett a társalgóba. Nem annyira sikerült összehozni a "rendes" mesélést, még interaktívan sem, mert nem tudtak percekig egy dologra koncentrálni, így néha játszottunk, néha bele-belekezdtünk egy kis történetbe, ami általában heves lapozgatásba torkollott, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult. Furcsa, hogy most ilyen sok nagyon pici gyerek van. Azért néha megpróbáltam, hogy na jó, de akkor most végig kell hallgatni a mesét, amibe heves bólogatással belementek, de sosem sikerült megvalósítaniuk. :D Az egyik kislány minden mondatot hevesen I-I-G-E-E-E-N felkiáltással nyugtázott, amit gyorsan átvettek a többiek is, és rendszerint nagy viháncolás kezdődött. Az anyukák egyébként annyira kimerültek voltak, hogy 5-10 percen belül elaludtak a kanapékon, a picik pedig játszottak, vagy külön-külön meséléseket kértek tőlünk. Volt aki kicsit oda is bújt egyik-másikunkhoz és úgy igyekezett figyelni pár percet. Én még eddig nem tapasztaltam ilyen közvetlenséget és bizalmat részükről, mióta kijárunk... ez nagyon különös volt. Hazafelé sokat beszélgettünk erről is, meg az egész útról... és azt hiszem mindannyiunkat jobban megérintett ez a mostani, mint eddig tapasztaltam, pedig mindannyian láttunk már rossz körülmények között élő embereket, családokat, de ez a közvetlenség nagyon új impulzus volt. Olyan keserédes... tudjátok. :)
Szóval ennyi, kicsit hosszú is... de ezért nem írtunk eddig. Fel kellett dolgozni egy kicsit. :) De Réka és Lina még biztos mesél ezen felül is. :)
Orsi
Orsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése